Emberi kapcsolatok II.

Nem elég az, hogy a mai világban mennyire nehéz megtalálni a társunkat. Még ha sikerül is rátalálnunk, el telik pár év, és szembesülnünk kell azzal, hogy még se ő volt az igazi. Kívülről a legtökéletesebbnek tűnő, hosszú kapcsolatok is egy pillanat alatt tönkre tudnak menni. De miért? Boldog, szerelemben együtt töltött évek után, hogy tudnak az emberek olyan könnyen szétválni?

Természetes az, hogy a kapcsolatokban vannak problémák és konfliktusok, de nem szabad olyan könnyen feladni a másikat. Nagyon elkeserítő az, hogy sorra mennek tönkre a házasságok. Semmi sem hull az emberek ölébe. Mindenért meg kell küzdeni, és nem lehet azt mondani az első bukkanónál, hogy én kiszállok.

Egyszer hallottam egy nagyon jó hasonlatot a házasságra. A házasság olyan mint egy csónak. Amíg boldog egy kapcsolat, addig szépen úszik a vízen a csónak. Viszont amikor megromlik, és szakít a pár, akkor ketté törik. Ez a két fél csónak innentől kezdve hiába keresgél tovább, nem fog találni olyan másik fél csónakot, akivel teljesen össze illene, ezért újra és újra szét fognak válni. Az embereknek ki kell tartaniuk a saját hozzájuk tartozó "fél csónakjuknál".

Emberi kapcsolatok

Az ember sokszor képes sajnáltatni magát azért, mert magányos. Teljesen magába zuhan, és elveszettnek érzi magát. Arra vár, mikor veszi észre valaki azt, mennyire egyedül van. Pontosan ez az, amit nem szabad! Minden ember első sorban, csak magára számíthat. Magunknak kell megoldanunk a problémáinkat. Nekünk kell felkeresnünk a másikat. Nem lehet karba tett kézzel ücsörögni, és várakozni. Ha mindenki arra várna, hogy a másik keresse, akkor mindenki magányos lenne. Tenni kell a kapcsolatainkért. Persze rosszul esik mindenkinek, ha úgy érzi a társai megfeledkeztek róla, de attól egy perccel sem lesz jobba, ha siránkozunk, és sajnáltatjuk magunkat.

Keresés

Az embernek olyan nehéz manapság megtalálni a maga helyét a "nagyvilágban". Folyamatosan választásokkal, és döntésekkel kell szembenézni. Nehéz eldönteni , hogy mivel akarunk foglalkozni,  merre induljunk el. Hova menjünk tanulni, hol fogunk megfelelő munkát találni. Nehéz azt a társaságot megtalálni, akikkel őszintén jól tudjunk magunkat érzi, ahol önmagunk tudunk lenni. S arról már nem is beszélve, hogy mennyire nehéz megtalálni a társunkat. Az ember folyamatosan keres, de sajnos nem mindig talál. Keressük a helyünket, és a társainkat, DE addig nem fogunk mind erre rátalálni, amíg "saját magunkra nem találunk rá."

Felelősség

A felelősségtudat sajnos úgy, mint sok minden más is kihalóban van a mai világban.  Olyan könnyen teszünk ígéreteket,  hogy sokszor bele se gondolunk abba amit mondunk, pedig ez az emberi kapcsolatok egyik legfontosabb feltétele a felelősségtudat. Mindenkinek megígérünk mindent, mert tudjuk, hogy a másik annak örülne, vagy azt várja el tőlünk. Azt gondoljuk, hogy így megfelelhetünk másoknak, ha ígéretet teszünk nekik. Persze abban az adott pillanatban örömet szerezünk nekik, de ez csak egy pillanatnyi állapot. Félünk nemet mondani, és felvállalni magunkat. Nem gondolkodunk, és csak akkor döbbenünk rá ígéretünk súlyára, mikor szembesülünk azzal, hogy nem tudtuk teljesíteni. Nekünk kellemetlen vagy kínos, a másiknak pedig csalódást okozunk. Nagyobb kárt szenvedünk, mint ha azt mondtuk volna, hogy "nem". Elveszítjük az embertársunk bizalmát, és egy törést szenved a kapcsolatunk.

A mi társadalmunkból nagyon sok mindent kiöl ez a mai világ. Nincs felelősségtudat, nem érzik az emberek a szavaik súlyosságát. Az emberek egyre bizonytalanabbak társaikban. Nem bíznak meg egymásban, távolságtartóbbak egymással. De hogy ez vajon miért van ... azt sajnos nem tudom.

Zene

Nekem a zene olyan, mint a kenyér. Minden napi szükségletem. Rengeteg érzést vált ki belőlem. Ha rossz a kedvem felvidít.  Fáradság esetén erőt ad. Felpörget, vagy megnyugtat. Bizserget, lázba hoz, beindít, felizgat. Táncra hív, legfelső hajszálamtól a lábujjam hegyéig végig járja a testem. Hatással van az egész lényemre. Éltet és meggyógyít. Katarzisba, extázisba hoz. Szürke hétköznapokba színeket varázsol. Mindegy, hogy milyen a hangulatom, zenére mindig szükségem van. Kell nekem, mint a levegő. Zene nélkül nem lennék az, aki vagyok.

Miért?

Miért olyan nehéz kifejezni azt amit itt belül érzünk? Miért olyan iszonyat nehéz az érzéseinkről beszélni? Miért van az, hogy kimondva minden sokkal kisebbnek, és jelentéktelenebbnek tűnik? Miért nem tudjuk szavakba önteni érzéseinket? Miért olyan nehéz egyáltalán találni valaki, akinek szeretnénk azokat elmondani? És miért van az, hogy amikor ez a sok kérdés megfogalmazódik bennem, legszívesebben kiabálnék egy nagyot....?

Addj önzetlenül!

"Azt kapod, amit adsz."

Amennyire elcsépelt ez a mondás, annyira igaz. Bár sokan gondolják sajnos, hogy nem. Én viszont úgy vélem, nagyon is helyt álló mondat. A kérdés csupán csak az, hogy ki hogy értelmezi.  Sokan azt hiszik, ha például barátságosak egy emberhez, akkor az az ember is barátságos lesz hozzájuk. Sok esetben ez így is van, de nem mindig. És amikor szembesül az ember egy ilyen fajta csalódással, (főleg ha nem is egyszer-kétszer) akkor jut arra a következtetésre, hogy hülyeséget beszél az, aki ezt állítja.

Nem azért kell kedvesnek, jóindulatúnak, segítőkésznek (és a többinek) lenni másokkal, mert cserébe ők meghálálják nekünk. Ha arra várjuk, hogy az emberek viszonozzák a kedvességünket, akkor az azt jelenti, csak érdekből tettük azt amit tettünk... akkor várhatunk is rá....

A legfontosabb, hogy önzetlennek kell lennünk. Nem szabad azt várnunk, hogy mikor kapunk viszonzást az adott embertől. Egyrészről, egyáltalán nem biztos, hogy ugyan onnan kapunk, ahol adtunk. Másrészről nem feltétlenül olyan formában kapunk, ahogyan adtunk.  Sőt, nem akkor amikor várjuk.

A lényeg: mindig tiszta és átgondolt szívvel kell cselekedni, nem érdekből. Elő fordul néha, hogy csalódás éri az embert, és sajnos nagyon könnyen meg tudunk roppanni.  De ha mindig önzetlenek tudunk maradni, akkor azt mások megérzik, és biztos vagyok abban, hogy az önzetlenség az, ami előbb vagy utóbb viszonzásra talál. 

Vágyakozás

Természetes dolog, hogy minden ember vágyik valakire. Valakire, akit szerethet, és aki viszontszereti. Arra, akiben megbízhat, és aki megbízik benne. Egy társra, akivel ha együtt van, nem érzékeli az időt. Hosszas beszélgetésekre, romantikára, meghittségre, szenvedélyre, felhőtlen boldogságra, önfeledt szórakozásra, nevetésre, gyengédségre, odafigyelésre, szerelemre...

De vajon miért olyan nehéz megtalálni azt az embert, aki mindezt megadja nekünk, és akinek mindezt megadhatjuk? A mai világban egyre nehezebb megtalálni azt a társat, akinek odaadhatjuk magunkat. Túl nagyok lennének az elvárásaink? Vagy a csalódások miatt félünk megmutatni magunkat? Esetleg a felgyorsult társadalmat kell okolnunk?

Az emberek nem ismerkednek mostanában. Ha valaki kíváncsi valakire, megnézi az illető adatlapját, és már azonnal van egy képe róla.  Nincs már az, hogy két ember leül beszélgetni élőben mondjuk egy kávé mellé, és kérdezősködnek egymásról. Nincs titokzatosság, nincs izgalommal teli várakozás, nincs kíváncsiság. Egyre kevesebbet beszélgetünk szóban, és ez a nem lévő kapcsolatok rovására megy. Csak felszínesség van, és megjátszás. 

Minél jobban távolodunk el egymástól, annál jobban vágyunk egy társra... Hát nem vicces?

Amikor egy szó sem jön

 Nehéz ehhez a videóhoz bármit is szólni. Nem tudom pár gondolatban leríni az érzéseimet. Nézze meg mindenki és vonja le magának a tanulságot!

Idő felbecsülhetetlen értéke

Nagyon tanulságos kis bejegyzésre bukkantam az interneten. Tesztelték az emberek érdeklődését, és figyelmét. Egy hegedűs kiállt az egyik metró állomásba és egymagában zenélt. A fiatalember -egy szeméttároló mellett állva- körülbelül negyvenöt percen keresztül muzsikált az aluljáró érdeklődést szinte abszolút nem mutató közönsége előtt. Ez idő alatt 1097 ember haladt el előtte, húsz ember adományából 32$-t keresett, s hat klasszikus zenedarabot adott elő.Két napra rá ez a fiatalember, akit Joshua Bell-nek hívnak, és akire az USA-ban ünnepelt hegedűművészként tekintenek, Bostonban adott telt házas koncertet, ugyanazon a három és fél millió dolláros Stradivari hegedűn, melyen a metróállomáson is játszott. Erre a hangversenyre fejenként átlagosan 100$-t fizettek ki a nézők-hallgatók.

A tanulság nagyon egyszerű. Nyitott szemmel kell járni a világban, és nem szabad sajnálni az időt semmire se. Ki kell élvezni minden percét, és tilos az idő szűkösségére fogni mulasztásainkat. Mindenkinek pontosan arra van ideje amire akarja. Sőt pont, hogy egy kicsit lassítani kellene az emberek tempóján. Mindig mindenki siet valahova, és ezért szalasztjuk el ezeket az apró eseményeket, amik megszínesítenék hétköznapjainkat. De miért sietünk? Mert ez a mai világ ezt a gyors tempót diktálja. Azért siet az ember, hogy miután elintézte kötelességeit, utána minél több időt tudjon eltölteni a számítógép vagy a televíziót előtt. Mennyivel jobban járnának az emberek ha nem a gép előtt ülnének, hanem elmennének kirándulni, egy koncertre, találkoznánk a barátokkal és játszanának valami, vagy egyszerűen ha csak kikapcsolnák a gépet, tévét és találnának valami értékes elfoglaltságot. Nagyon elszomorító az az állapot, hogy sokak életéből kezdenek eltűnni a színek.

Problémák

Miért van az, hogy az ember mindenből problémát csinál?? Sokszor fölösleges dolgok miatt problémázik, és nem tud szabadulni az aggodalmaitól....Egy kezdetben jelentéktelennek tűnő gondolatból is, képesek vagyunk hatalmas problémát kreálni. Egy példa a sok közül: " Jaj, lehet hogy hülyeséget mondtam?? Most vajon mit gondol rólam? Mi van ha megváltozott rólam a véleménye?? Te jó ég!! Lehet, hogy teljesen kiábrándult belőlem...." Hiába akarjuk őket kiverni a fejünkből, nem tudjuk...pedig tudomásul vettük, hogy jelentéktelen, de egyszerűen nem megy, megállás nélkül emésztjük magunkat....

Azért van ez így, mert félünk, sőt rettegünk.... attól, hogy döntéseink és cselekedeteink, túl nagy befolyással vannak életünkre. Szeretnénk mindenki elvárásának megfelelni, és 100%-osan teljesíteni. DE ez az amit úgy sem tudunk megtenni, és pontosan ezért nem kell mindenből problémát szülni. Ha mi úgy gondoljuk, hogy mindent megtettünk az ügy érdekében, vagy önmagunkat adtuk, akkor nem szabadna, hogy okunk legyen problémákra. Csirájában el kéne fojtani az ilyen gondolatokat, és helyette csak egyszerűen élvezni kéne az életet!

A szavaink súlyossága

Manapság az emberek nagy része egyre kevésbé van tisztában szavaik súlyosságával. Hogy miért? Talán ennek a felgyorsult, és elferdült világnak köszönhető. Minden olyan gyorsan történik, hogy már észre sem veszik milyen szavak hagyják el a szájukat, és nincs idejük felfogni mit  is mondtak.

Az egyik nagy probléma az, hogy olyan ígéreteket teszünk, amiket nem tudunk megvalósítani. Pedig az emberi kapcsolatok egyik alapfeltétele az az, hogy be kell tartanunk azt amit megígérünk a másiknak. Nem utólag kell gondolkodni ha valamit megígértünk. Akkor már késő.

A másik probléma pedig az az, ahogyan beszélünk. Sokszor lealacsonyítóan, kiábrándítóan, és hanyagul tudunk fogalmazni. Nem gondoljuk át azt  kimondunk.  Nagyon fontos az, hogy odafigyeljünk mindig arra, milyen szavakkal fejezzük ki mondanivalónkat.

.

Kizökkentettség

Az ember éli a saját kis életét. Van egy megszokott ritmusa. Körülbelül tudja, hogy mire számíthat holnap, mi lesz a jövő héten, és a következő hónapban. De mégis honnan tudja? Nem tudja! Csupán csak eltervezi. Megtervezi a holnap napirendjét, lefuttatja maga előtt a jövőhét napjait, és megszervezi az előtte álló hónapok eseményeit. Az ember folyamatosan tervez, és gondolkodik. Ráadásul nem csak a holnapon jár a feje, hanem  megtervezi az álmait is. Kitűz maga elé egy vagy akár több célt, amikbe kapaszkodhat, amikért érdemes nap mint nap felkelnie.

Viszont az embert mindig érik apróbb külső hatások, amik következtében megváltozhatnak az elképezései. Vagy inkább nem is nevezném még ezt "megváltoztatásnak", mert pontosan ezek a külső hatások azok, amik befolyásolják, vagy segítik terveink alakulását. Az apró tényezők, amiket sokszor észre sem veszünk, vagy figyelmen kívül hagyunk. Tehát a külvilág az ami néha "korlátoz" az előrehaladásban, vagy néha pont ő az ami segít, de minden felé képen függ az ember tőle.

Bár könnyen lehet, hogy ez ember nem is veszi észre az őt befolyásoló külvilágot mindaddig, amíg fejbe nem vágja. Amíg nem éri utol egy olyan nagy esemény, ami gyökerestül tépi ki a megszokott hétköznapok nyugalmából. Mint például egy hirtelen költözés, szerelem elvesztése, súlyos betegség, vagy egy haláleset.

Nagyon fontos az, hogy legyenek terveink és céljaink - akár rövidtávúak, akár hosszútávúak - mert nélkülük nem ér sokat az élet. De azt sem szabad elfejteni, hogy sosem tudhatjuk mit hoz az jövő. Mikor fog gyökerestül megváltozni az életünk, akár egy jó akár egy rossz  esemény hatására. Mindig készen kell állni a változásra.

Ha ne adj' Isten valami rossz történik, én azt tudom tanácsolni, hogy mindig a megoldást kell keresni! Nem szabad összezuhanni. Arra kell rájönni, hogy az adott helyzetből hogyan lehet a lehető legjobbat kihozni. Meg kell állni egy kis szusszanásra, el kell fogadni a helyzetet, végig kell gondolni életünket, és változtatni kell a jövő tervein.