Szabadon szárnyalva

"Ma már nem értjük, hogy az Isten-ember kapcsolat nem egy felhők felett trónoló Atya és a porban élő teremtmény kapcsolata, hanem a legbensőbb Önmagunkkal való viszonyunk."   

(Müller Péter)

Az élet felfoghatatlanul változékony és múlandó. A kapcsolatok, élethelyzetek, az élethez való hozzáállásunk, gondolkodásunk folyamatosan más és más. Érzelmi völgyek és dombok szüntelen váltakozása. Az emberek folyamatosan jönnek-mennek. Szeretnek, tisztelnek, becsülnek, csalódást okoznak, megbántanak, valami ismeretlenre világítanak rá, boldoggá tesznek vagy épp végtelenül szomorúvá.  Csak egyetlen kapcsolat állandó és szüntelen: az önmagunkkal való létezés. Éppen ezért nagyon okosan kell élnünk és gondolkodnunk.  Tisztában kell lenni azzal hogy kik vagyunk, mire vagyunk képesek,  és mit tudunk nyújtani a társadalomnak. Az emberek az alapján amilyen csekély bepillantást nyernek a belsőnkbe, egyáltalán nem tudják hogy mi is zajlik bennünk, de ha mi tisztában vagyunk önmagunkkal, akkor nem érhet csalódás. Rengeteg ember vesz körül minket, de végső soron csak magunkra számíthatunk. Emiatt amíg nem vagyunk boldogok és kiegyensúlyozottak egyedül, addig akár kis is jön...., hiába jön, mert sajnos a  társaság sem adja meg ezt a kiváltságot. Viszont ha megtaláltuk a belső békénket és boldogságunkat (vagy legalábbis jó úton haladunk felé) az sugárzik. Látják mások, vonzani fogjuk őket. Az látszik valakin ha a lelke és az egész lénye összhangban van. Érdekes és izgalmas mások számára. Ha helyén tudjuk kezelni magunkat, akkor a társadalommal ugyan ez már gyerek játék. Nincsenek félelmek, aggodalmak, könnyen vesszük a nehézségeket. Nincsenek trükkök,  rafináltságok, hazugságok, ellentmondások, okoskodások, sumákságok, csak a sodrás irányába való egyenes haladás, gátak nélkül. 

Volt, nincs magánügy.

"A magánügyek immár a legrosszabb értelemben közösek, vagyis személytelenek és embertelenek."

Az ember sokszor nem tudja hol a határ abban, hogy mit osszon és mit ne osszon meg a világgal.  Túl nagy bebocsátást engedünk magunkba. Nem élünk meg semmit sem teljes odaadással, mert a cselekvés pillanatában azzal vagyunk elfoglalva hogy azt hogyan tudassuk a nagyközönséggel, ahelyett hogy a pillanatnak élnénk. Nem hagyunk magunknak időt arra, hogy kellőképp feldolgozzuk az adott szituációkat. Nem mélyülünk el a dolgok miértjén. Nem tudjuk oda adni magunkat teljes szívvel annak ami éppen történik, mert csak a felszínen mozgunk. Szükség van arra, hogy bizonyos dolgokat megtartsunk magunknak, vagy legalábbis egy kis időt hagyni, hogy feldolgozhassuk/megérthessük mi is történt. Sokszor előfordul hogy azonnal kiadunk magunkból mindent (mert akkor az tűnik reálisnak), de csak később (amikor már leülepedtek a dolgok) jövünk rá arra, hogy ez valójában nem is úgy van ahogy elsőre megítéltük. Ezért van nagyon szükség arra, hogy tudjuk kontrollálni az érzéseinket. 

Függünk másoktól.  Ez valamilyen szinten egészséges, mert szükség van a vissza jelzésekre, szükség van társakra, de közel sem ilyen mértékben. Az foglalkoztat minket minden percben, hogy amit teszünk, arról vajon mit gondolhatnak mások. A társadalom feltűnési viszketegségben szenved. Azt hiszi, hogy az élet minden pillanatát és gondolatát meg kell osztani valakivel. Teljesen mindegy, hogy miről is legyen szó, egyszerűen csak megosztja mert ez a "normális". Mindenki szeretne kibújni a szürke kisegér jelmezéből... Azt akarjuk, hogy csak velünk legyenek elfoglalva.

Nem saját magunkból indulunk ki, hanem másokból. A társadalom egy rétegének (mindenki döntse el hogy mekkorának) nincs önálló gondolata. Minden döntését aszerint hoz meg és aszerint alkot véleményt, amit diktál neki a világ.  Az által hogy a döntés/vélemény nem teljes mértékben saját kútforrás, az okozat feldolgozásához is szükség van a másikra, mert egyedül nem tudjuk mit kezdjünk vele. Nem tudunk önmagunk társaságában ellenni. Az emberek félnek az egyedülléttől. Valamit mindig csinálni kell hogy lekössék a feltörekvő gondolataikat. Valakivel folyamatosan tartani kell a kontaktust, ha más nem akkor virtuálisan. Akár milyen apróságnak is csak akkor tudunk örülni, ha megosztjuk másokkal, különben azt hisszük nem ér az egész semmit sem. 

Ez mind miért is van? Mert nincs meg a lelki békénk...., mert mástól várjuk a boldogságot. Az első lépést nekünk kell megtennünk. Ha magamban nincs meg a nyugalom és szívből jövő  őszinte  egyenes nyitottság a világra, akkor elveszett ember vagyok, aki csak vakon és kétségbeesetten keresi másban a "megváltást". 

https://www.youtube.com/watch?v=dh3bleXWaCk&list=RDdh3bleXWaCk#t=6

"Harc"

Az élet útja küzdelmekkel van kikövezve. Harc az egész életünk. Harcolni kell a szerelmünkért, munkánkért, otthonunkért, családunkért, egészségünkért, és legfőképp a lelki békénkért. Az ember folyamatos küzdelmet folytat magáért és másokért. 

A társadalom szereti a kényelmet, szereti ha nem kell csinálnia semmit se. Vár a csodára és azt gondolja, hogy minden az ölébe hullik. Él mint hal a vízben abban reménykedve, hogy a pillanatnyi kedvező állapota nem szűnik meg. Sajnos előbb vagy utóbb rádöbbenünk, hogy ez nem így van...., megszűnik. 

Szükség van a kizökkentettségre! Valószínűleg azért rakja elénk az élet, mert magunktól nem vagyunk képesek változtatni. Persze először össze zuhanunk, kilátástalan minden, de rákényszerít ez a helyzet a változásra, arra hogy ismeretlen dolgokat éljük meg, ami által magasabb szintre tudunk lépni. Nélküle egy helyben totyogunk. Ha okosan küzdünk meg ezekkel a nehezebb élethelyzetekkel akkor többek leszünk általa. Mindent úgy kell formálni, hogy építsen,  ne pedig elvegyen. Minden felfogás kérdése. Minél több mindent vagyunk hajlandók megélni, megtapasztalni és befogadni, annál többek leszünk. Nyitottnak kell lenni az egész világra.

Nem egyik pillanatról a másikra megy végbe a változás. Hosszú folyamat, ami alatt hol nehezebb, hol könnyebb. Annyi kérdés mozgatja a kerekeket. Mindenre választ akarunk kapni azonnal, mert az ember türelmetlen. Természetesen ez nem ilyen egyszerű. Ilyenkor csak bízni lehet, és elhinni hogy jó úton járunk. Saját magunkba vetett hit és a tiszta lelkiismeret a legfontosabb. Istennek megvan a terve velünk, nekünk csak követnünk kell az úton. 

Visszatérés

Az utolsó bejegyzésem óta eltelt három és fél év. Ennyi idő alatt nagyon sokat formálódtam. Egyre tisztábban látom a világot, folyamatosan nyílik ki előttem és mutatja meg egyre több arcát. Sok kérdésre ami régen foglalkoztatott, már sikerült megtalálnom a választ. Viszont egyre több és még annál is több gondolat van a fejemben a nap szinte minden órájában, ami nem hagy nyugodni. Az írás segít dolgok megértésében, ezért érzem most ismét a késztetést arra hogy újabb gondolatmeneteket boncolgassak. 

Szeretek a dolgok miértjére rájönni. Nagyon érdekelnek más emberek. Ki miről mit gondol, az egyes problémákhoz hogyan állnak hozzá, és hogyan próbálják kezelni. Kit mi inspirál, miből gyűjtik az erőt, vagy mi az ami lehúzza őket. Nagyon sokat lehet tanulni abból ha az ember nyitott szemmel jár-kel, ha nyitott a világra. 

Valami más

Valami más...valami kihalt az emberekből...valami megváltozott. Furcsa világot élünk, furcsák az emberek, furcsák a kapcsolatok. Más az értékrend, más a gondolkodás, más az életritmus.

Természetes, hogy nincs állandóság, minden folyamatosan változik. Ezzel nem is lenne probléma, sőt szükség is van a változásokra. A baj csak az, hogy nem jó irányba történik.

Nagyon sokat szoktam azon gondolkodni, hogy mi lehet ennek az oka, de nagyon nehéz választ adni e kérdésre. Hosszasan boncolgathatnám feltevéseimet, de a válaszra nem fogok tudni rájönni, mert egyszerűen nem tudom felfogni, nem fér bele a fejembe.

Talán a felgyorsult világ az oka, esetleg a technika okozta elszigetelődések, vagy a rossz szülő nevelés..?? Nem kapja meg az ember a kellő törődést élete során?

Az emberekben szép lassan felépül egy gátlásokból álló fal. Lekicsinyítjük magunkat is és másokat is. Nem látjuk az értékeket. Nem táplálunk erős érzelmeket, ingerszegény a életünk. Túl nagy befolyással vannak ránk embertársaink, pedig minden bennünk dől el, és belőlünk indul ki. Tisztában kell lennünk saját képességeinkkel, tulajdonságainkkal, értékeinkkel, és szeretni kell magunkat. Lehet nevetségesen hangzik, de így van! Ezek után tudunk csak szeretettel fordulni embertársaink felé.

Nagyon fontos tehát az, ahogy viszonyulunk társaink felé, és e mellett az is, hogy hogyan éljük meg mindennapjainkat. Hogyan kezeljük, és raktározzuk el a nap eseményeit.

Éljünk, ne csak létezzünk!!

Emberi kapcsolatok II.

Nem elég az, hogy a mai világban mennyire nehéz megtalálni a társunkat. Még ha sikerül is rátalálnunk, el telik pár év, és szembesülnünk kell azzal, hogy még se ő volt az igazi. Kívülről a legtökéletesebbnek tűnő, hosszú kapcsolatok is egy pillanat alatt tönkre tudnak menni. De miért? Boldog, szerelemben együtt töltött évek után, hogy tudnak az emberek olyan könnyen szétválni?

Természetes az, hogy a kapcsolatokban vannak problémák és konfliktusok, de nem szabad olyan könnyen feladni a másikat. Nagyon elkeserítő az, hogy sorra mennek tönkre a házasságok. Semmi sem hull az emberek ölébe. Mindenért meg kell küzdeni, és nem lehet azt mondani az első bukkanónál, hogy én kiszállok.

Egyszer hallottam egy nagyon jó hasonlatot a házasságra. A házasság olyan mint egy csónak. Amíg boldog egy kapcsolat, addig szépen úszik a vízen a csónak. Viszont amikor megromlik, és szakít a pár, akkor ketté törik. Ez a két fél csónak innentől kezdve hiába keresgél tovább, nem fog találni olyan másik fél csónakot, akivel teljesen össze illene, ezért újra és újra szét fognak válni. Az embereknek ki kell tartaniuk a saját hozzájuk tartozó "fél csónakjuknál".

Emberi kapcsolatok

Az ember sokszor képes sajnáltatni magát azért, mert magányos. Teljesen magába zuhan, és elveszettnek érzi magát. Arra vár, mikor veszi észre valaki azt, mennyire egyedül van. Pontosan ez az, amit nem szabad! Minden ember első sorban, csak magára számíthat. Magunknak kell megoldanunk a problémáinkat. Nekünk kell felkeresnünk a másikat. Nem lehet karba tett kézzel ücsörögni, és várakozni. Ha mindenki arra várna, hogy a másik keresse, akkor mindenki magányos lenne. Tenni kell a kapcsolatainkért. Persze rosszul esik mindenkinek, ha úgy érzi a társai megfeledkeztek róla, de attól egy perccel sem lesz jobba, ha siránkozunk, és sajnáltatjuk magunkat.