Természetes dolog, hogy minden ember vágyik valakire. Valakire, akit szerethet, és aki viszontszereti. Arra, akiben megbízhat, és aki megbízik benne. Egy társra, akivel ha együtt van, nem érzékeli az időt. Hosszas beszélgetésekre, romantikára, meghittségre, szenvedélyre, felhőtlen boldogságra, önfeledt szórakozásra, nevetésre, gyengédségre, odafigyelésre, szerelemre...
De vajon miért olyan nehéz megtalálni azt az embert, aki mindezt megadja nekünk, és akinek mindezt megadhatjuk? A mai világban egyre nehezebb megtalálni azt a társat, akinek odaadhatjuk magunkat. Túl nagyok lennének az elvárásaink? Vagy a csalódások miatt félünk megmutatni magunkat? Esetleg a felgyorsult társadalmat kell okolnunk?
Az emberek nem ismerkednek mostanában. Ha valaki kíváncsi valakire, megnézi az illető adatlapját, és már azonnal van egy képe róla. Nincs már az, hogy két ember leül beszélgetni élőben mondjuk egy kávé mellé, és kérdezősködnek egymásról. Nincs titokzatosság, nincs izgalommal teli várakozás, nincs kíváncsiság. Egyre kevesebbet beszélgetünk szóban, és ez a nem lévő kapcsolatok rovására megy. Csak felszínesség van, és megjátszás.
Minél jobban távolodunk el egymástól, annál jobban vágyunk egy társra... Hát nem vicces?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése