Emberi kapcsolatok II.

Nem elég az, hogy a mai világban mennyire nehéz megtalálni a társunkat. Még ha sikerül is rátalálnunk, el telik pár év, és szembesülnünk kell azzal, hogy még se ő volt az igazi. Kívülről a legtökéletesebbnek tűnő, hosszú kapcsolatok is egy pillanat alatt tönkre tudnak menni. De miért? Boldog, szerelemben együtt töltött évek után, hogy tudnak az emberek olyan könnyen szétválni?

Természetes az, hogy a kapcsolatokban vannak problémák és konfliktusok, de nem szabad olyan könnyen feladni a másikat. Nagyon elkeserítő az, hogy sorra mennek tönkre a házasságok. Semmi sem hull az emberek ölébe. Mindenért meg kell küzdeni, és nem lehet azt mondani az első bukkanónál, hogy én kiszállok.

Egyszer hallottam egy nagyon jó hasonlatot a házasságra. A házasság olyan mint egy csónak. Amíg boldog egy kapcsolat, addig szépen úszik a vízen a csónak. Viszont amikor megromlik, és szakít a pár, akkor ketté törik. Ez a két fél csónak innentől kezdve hiába keresgél tovább, nem fog találni olyan másik fél csónakot, akivel teljesen össze illene, ezért újra és újra szét fognak válni. Az embereknek ki kell tartaniuk a saját hozzájuk tartozó "fél csónakjuknál".

Emberi kapcsolatok

Az ember sokszor képes sajnáltatni magát azért, mert magányos. Teljesen magába zuhan, és elveszettnek érzi magát. Arra vár, mikor veszi észre valaki azt, mennyire egyedül van. Pontosan ez az, amit nem szabad! Minden ember első sorban, csak magára számíthat. Magunknak kell megoldanunk a problémáinkat. Nekünk kell felkeresnünk a másikat. Nem lehet karba tett kézzel ücsörögni, és várakozni. Ha mindenki arra várna, hogy a másik keresse, akkor mindenki magányos lenne. Tenni kell a kapcsolatainkért. Persze rosszul esik mindenkinek, ha úgy érzi a társai megfeledkeztek róla, de attól egy perccel sem lesz jobba, ha siránkozunk, és sajnáltatjuk magunkat.

Keresés

Az embernek olyan nehéz manapság megtalálni a maga helyét a "nagyvilágban". Folyamatosan választásokkal, és döntésekkel kell szembenézni. Nehéz eldönteni , hogy mivel akarunk foglalkozni,  merre induljunk el. Hova menjünk tanulni, hol fogunk megfelelő munkát találni. Nehéz azt a társaságot megtalálni, akikkel őszintén jól tudjunk magunkat érzi, ahol önmagunk tudunk lenni. S arról már nem is beszélve, hogy mennyire nehéz megtalálni a társunkat. Az ember folyamatosan keres, de sajnos nem mindig talál. Keressük a helyünket, és a társainkat, DE addig nem fogunk mind erre rátalálni, amíg "saját magunkra nem találunk rá."

Felelősség

A felelősségtudat sajnos úgy, mint sok minden más is kihalóban van a mai világban.  Olyan könnyen teszünk ígéreteket,  hogy sokszor bele se gondolunk abba amit mondunk, pedig ez az emberi kapcsolatok egyik legfontosabb feltétele a felelősségtudat. Mindenkinek megígérünk mindent, mert tudjuk, hogy a másik annak örülne, vagy azt várja el tőlünk. Azt gondoljuk, hogy így megfelelhetünk másoknak, ha ígéretet teszünk nekik. Persze abban az adott pillanatban örömet szerezünk nekik, de ez csak egy pillanatnyi állapot. Félünk nemet mondani, és felvállalni magunkat. Nem gondolkodunk, és csak akkor döbbenünk rá ígéretünk súlyára, mikor szembesülünk azzal, hogy nem tudtuk teljesíteni. Nekünk kellemetlen vagy kínos, a másiknak pedig csalódást okozunk. Nagyobb kárt szenvedünk, mint ha azt mondtuk volna, hogy "nem". Elveszítjük az embertársunk bizalmát, és egy törést szenved a kapcsolatunk.

A mi társadalmunkból nagyon sok mindent kiöl ez a mai világ. Nincs felelősségtudat, nem érzik az emberek a szavaik súlyosságát. Az emberek egyre bizonytalanabbak társaikban. Nem bíznak meg egymásban, távolságtartóbbak egymással. De hogy ez vajon miért van ... azt sajnos nem tudom.

Zene

Nekem a zene olyan, mint a kenyér. Minden napi szükségletem. Rengeteg érzést vált ki belőlem. Ha rossz a kedvem felvidít.  Fáradság esetén erőt ad. Felpörget, vagy megnyugtat. Bizserget, lázba hoz, beindít, felizgat. Táncra hív, legfelső hajszálamtól a lábujjam hegyéig végig járja a testem. Hatással van az egész lényemre. Éltet és meggyógyít. Katarzisba, extázisba hoz. Szürke hétköznapokba színeket varázsol. Mindegy, hogy milyen a hangulatom, zenére mindig szükségem van. Kell nekem, mint a levegő. Zene nélkül nem lennék az, aki vagyok.

Miért?

Miért olyan nehéz kifejezni azt amit itt belül érzünk? Miért olyan iszonyat nehéz az érzéseinkről beszélni? Miért van az, hogy kimondva minden sokkal kisebbnek, és jelentéktelenebbnek tűnik? Miért nem tudjuk szavakba önteni érzéseinket? Miért olyan nehéz egyáltalán találni valaki, akinek szeretnénk azokat elmondani? És miért van az, hogy amikor ez a sok kérdés megfogalmazódik bennem, legszívesebben kiabálnék egy nagyot....?

Addj önzetlenül!

"Azt kapod, amit adsz."

Amennyire elcsépelt ez a mondás, annyira igaz. Bár sokan gondolják sajnos, hogy nem. Én viszont úgy vélem, nagyon is helyt álló mondat. A kérdés csupán csak az, hogy ki hogy értelmezi.  Sokan azt hiszik, ha például barátságosak egy emberhez, akkor az az ember is barátságos lesz hozzájuk. Sok esetben ez így is van, de nem mindig. És amikor szembesül az ember egy ilyen fajta csalódással, (főleg ha nem is egyszer-kétszer) akkor jut arra a következtetésre, hogy hülyeséget beszél az, aki ezt állítja.

Nem azért kell kedvesnek, jóindulatúnak, segítőkésznek (és a többinek) lenni másokkal, mert cserébe ők meghálálják nekünk. Ha arra várjuk, hogy az emberek viszonozzák a kedvességünket, akkor az azt jelenti, csak érdekből tettük azt amit tettünk... akkor várhatunk is rá....

A legfontosabb, hogy önzetlennek kell lennünk. Nem szabad azt várnunk, hogy mikor kapunk viszonzást az adott embertől. Egyrészről, egyáltalán nem biztos, hogy ugyan onnan kapunk, ahol adtunk. Másrészről nem feltétlenül olyan formában kapunk, ahogyan adtunk.  Sőt, nem akkor amikor várjuk.

A lényeg: mindig tiszta és átgondolt szívvel kell cselekedni, nem érdekből. Elő fordul néha, hogy csalódás éri az embert, és sajnos nagyon könnyen meg tudunk roppanni.  De ha mindig önzetlenek tudunk maradni, akkor azt mások megérzik, és biztos vagyok abban, hogy az önzetlenség az, ami előbb vagy utóbb viszonzásra talál. 

Vágyakozás

Természetes dolog, hogy minden ember vágyik valakire. Valakire, akit szerethet, és aki viszontszereti. Arra, akiben megbízhat, és aki megbízik benne. Egy társra, akivel ha együtt van, nem érzékeli az időt. Hosszas beszélgetésekre, romantikára, meghittségre, szenvedélyre, felhőtlen boldogságra, önfeledt szórakozásra, nevetésre, gyengédségre, odafigyelésre, szerelemre...

De vajon miért olyan nehéz megtalálni azt az embert, aki mindezt megadja nekünk, és akinek mindezt megadhatjuk? A mai világban egyre nehezebb megtalálni azt a társat, akinek odaadhatjuk magunkat. Túl nagyok lennének az elvárásaink? Vagy a csalódások miatt félünk megmutatni magunkat? Esetleg a felgyorsult társadalmat kell okolnunk?

Az emberek nem ismerkednek mostanában. Ha valaki kíváncsi valakire, megnézi az illető adatlapját, és már azonnal van egy képe róla.  Nincs már az, hogy két ember leül beszélgetni élőben mondjuk egy kávé mellé, és kérdezősködnek egymásról. Nincs titokzatosság, nincs izgalommal teli várakozás, nincs kíváncsiság. Egyre kevesebbet beszélgetünk szóban, és ez a nem lévő kapcsolatok rovására megy. Csak felszínesség van, és megjátszás. 

Minél jobban távolodunk el egymástól, annál jobban vágyunk egy társra... Hát nem vicces?